JAPÁN SZOKÁSOK

Annyi, de annyi furcsaságot hall az ember Japánról. Mielőtt idejöttünk, alaposan irodalmaztam a témát, és Zsuzsát is felkészítettem a dologra, imígyen: "Jó, ha tudod, hogy a japán feleségnek a férje mögött három lépéssel kell mennie mindenütt. Ha vendégek jönnek, csak az asztal sarkához ülhet, és magától nem kezdhet beszélni, csak ha kérdezik. Ráadásul akkor is csak az az egy válasza lehet: 'Persze, hogy úgy van, ahogyan a férjem mondja.'" Amikor ezt itt felidéztem, még megerősítést is kaptam. Egyik japán barátunk, szemét az ég felé fordítva, sóhajtva így szólt: "igen, úgy ötven évvel ezelőtt még így volt, de ma már..." és erre mind az ő felesége, mind az enyém önelégülten mosolygott.

Kedvem szottyant tehát írni nektek arról, milyenek a mai japán szokások, hogyan élnek tovább a régi tradíciók, és néhány adalékot a mindennapi magatartásról. Mivel azonban ez egy karácsonyi-szilveszteri ünnepi levél, egy-egy jellegzetes japán szokás leírásán kívül egy adag mazsolát is összegyűjtöttem, és néhány szemet átnyújtok ajándékba.

Hogyan ünneplik a karácsonyt?

Az aktualitás jegyében kezdjük hát ezzel. Japánban évi 12 piros betűs ünnep van, de nem akármit ünnepelnek ám meg: a tavaszi és az őszi napfordulót, a gyerekeket, a 20 éveseket, a kultúrát, az Alkotmányt, a császár születésnapját, és persze az Újévet is, de sem Jézus, sem Buddha születésnapja nincs a listán. Habár annak idején Tokugava tűzzel-vassal ellenszegült, mostanra a katolikus vallás erősen tért hódított, de piros betűt azért nem kapott. A vallási ünnepeket "commercially", kereskedelmileg ünneplik meg. Ez azt jelenti, hogy már november elejétől elárasztották a boltokat a csokimikulások, a kis fenyőfák, Shinjukunmár áll egy három emeletes nagy fa, és Machida városban egy kétemeletes Mikulást fedeztünk fel, amint a Tokyuáruház oromzatán fityegett békésen.

A szülők megveszik kis ajándékaikat a gyerekeknek, minden ceremónia nélkül átadják, és kész. Ugyanezek a szülők ugyanezt teszik Buddha születésnapján, a Halottak napján, a 7-5-3 évesek ünnepén, Ujévkor, sőt olykor minden külön ürügy nélkül is. A spórolós japánok, ha ajándékról van szó, elfeledkeznek a takarékosságról. Jó példa erre a shichi-go-san, a 7-5-3 évesek ünnepe, ami november 15-én van. Ekkor az említett korú gyermekeket kimonóba öltöztetik, és elviszik a templomhoz. (Tokióban ezen az ünnepen a legnépszerűbb zarándokhely a Meijiszentély, amit a múlt század híres császárának emlékére építettek.) Egy felmérés szerint ekkor a kimonókra átlagosan gyerekenként 130 ezer jent költenek a kedves szülők! Az adott napon mi is ott voltunk, és a felvonult gyerekek fényképezésére kb. 1000 jent költöttem el.

Újév alkalmából kis ajándékokat osztogatnak az ismerősöknek, és persze küldözgetik az üdvözlő kártyákat. Méghozzá legtöbben két kártyát is küldenek: először egyet Újév előtt, boldog Új évet kívánni, majd egyet, megköszönni, és gratulálni az Újév sikeres kezdéséhez.

November elején egy reggel a postára kellett mennem (miattatok, persze), és rémülten hőköltem vissza: olyan hosszú sor állt a hivatal előtt, hogy az még Romániában is rekord lett volna! Aznap jelentek meg ugyanis az első, frissen nyomtatott újévi kártyák, előre felbélyegezve, és - lottó számmal ellátva. Az ott várakozók közül volt, aki 100-as csomagokban vitte! Kapható még: üres kártya, házi nyomdával, óriási választékban; jövő évi naptáros kivitelben, amelyre saját készítésű fényképünket ragaszthatjuk fel; ugyanez naptár nélkül, egyen felirattal; ugyanez saját kérésű felirattal; ugyanez úgy, ahogy akarod, a nyomdák jutányos áron most bárkinek bármit elkészítenek.

Az ajándékosztogatással és a kártyairogatással nagyjából el is múlik a karácsony, különben is ilyenkor még munkanapok vannak. Hogy a szilveszter pontosan hogyan zajlik, arról már csak jövőre tudok beszámolni. Egy biztos: már szervezik a laboratóriumi és a tanszéki bulit, és ahogy ismerem őket, a házunk sem marad majd ki a nagy ünneplésből.

Hogyan fürdik a japán?

Ez azért európai szemmel nézve még akkor is furcsának tűnik, ha valaki van olyan művelt, hogy tudja, milyen a török fürdő vagy a szauna.

A fürdés céljára szolgáló hely becsületes neve furo, ahol a két szótagot leíró egy-egy kínai írásjel közül az első (fu) szelet jelent, és ilyen összetételekben szerepel, mint pl. taifu, azaz tájfun. A második (ro) jelentése önmagában: hátgerinc. Hogy a szél és a gerinc hogyan jön össze, azt bizony nem tudom, (talán egy szabad ég alatti fürdőben, mert ilyen is van, a szél legyezgeti az ember gerincét?), mindenesetre a kettő együtt, vagy még gyakrabban egy udvariassági előtaggal így ellátva: o-furo, jelenti a fürdőt.

A házi használatra szánt változatról már futólag megemlékeztünk előző leveleink valamelyikében. A japánok ezt a következő módon használják: teleengedik a medencét forró vízzel. Ahol közös fürdő van, pl. rjokanban vagy nyilvános fürdőben, a medence sokkal nagyobb, mint otthon, egyszerre 6-8 ember is belefér. A jó forró fürdőt szeretik. Mivel többen fürdenek ugyanabban a vízben, és a víz hideggel való keverése éppúgy főbenjáró bűn, mint leengedése, természetes, hogy mielőtt belemegyünk, nagyon rendesen meg kell mosakodni. A kádban való lubickolás tehát csak az élvezet kedvéért van. A mosdás külön szertartás: egy kis műanyag edényből kell magunkat locsolgatni, meg-megtöltve az edénykét, és közben egy kisméretű törülközővel dörzsölgetni a testünket. Ezt többnyire egy icipici, sámlihoz hasonlító műanyag ülőkén ülve kell megejteni. Megjegyzendő, hogy a szállodákban általában van zuhany is, de a japánok akkor is a pancsolás hívei. Azokban az elfajzott, westernizált lakásokban, ahol zuhanyoznak, azt is általában az o-furoval kombinálják. Mint rendesen, ott is gázkályha melegíti a vizet a kádban (azért ez nem primitív technika, pl. a piezoelektromos automata gyújtó ezekbe éppúgy bele van építve, mint az összes tűzhelybe, bojlerbe, kályhába), majd egy kisméretű elektromos szivattyú nyomja a vizet a kádból a zuhanyon át az ücsörgő vagy álldogáló tisztátalan ember testére, aki így megtisztulván, végre beléphet a kádba. Ha még maradt a kádban víz, és még nem pancsolta ki az egészet.

Hallomásból tudom, hogy létezik az o-furonak egy még ősibb változata is, fordított harang alakú, acélból. Ebben a vizet úgy melegítik, hogy magát az acélfalat fűtik fel. Ahhoz, hogy belemehessünk, a külön erre a célra odakészített tutajszerű tárgyra (papucsra) kell lépni, amely a súlyunk alatt lesüllyed, és így elkerülhető, hogy hozzáérjünk a forró kádhoz. Aki ezt nem tudja, és csak úgy belelép... nos, vannak esetek, amikor a helyi szokások nem ismerete kifejezetten balesetveszélyes.

Így mulat egy japán úr ...

Habár nehezen bírják az italt, inni is sokan szeretnek. És mulatni is. Első ránézésre sok a hasonlóság: öregedő professzor, amúgy derék ember, de szereti a tütüt... Amikor meghallotta, hogy létezem, gondolta, hogy ez egy jó alkalom, és meghívott először egy kicsit a laborjába, aztán vacsorára, aztán... de ne vágjunk az események elé túlságosan gyorsan.

Eredeti kísérőm, aki bemutatott történetem hősének, szintén derék oktató, csakhogy tudományos munkáján kívül mellesleg négy gyermekes atya és a mormon egyház püspöke is, (ilyen is van itt), ezért nemhogy alkoholt, de még teát és kávét sem iszik. Idősb társa reakciója lehetne akár Budapesten is: kezében a stampedli, rámutat kísérőmre, és így szól: "jó gyerek ez, becsületes, jó tudós is, én tisztelem, csak egy baja van - nem issza meg a sakét!" - és közben ölelget, ami japán szemmel nézve máris furcsa.

Nos, áll a meghívás. Először kis vacsora egy étteremben, utána taxival haza. Itt bemutatkozik a "lovely wife", az aranyos feleség (valóban kedves idős hölgynek látszik), hajlongás, köszöngetés, majd a hölgy felszolgálja specialitását, az o-cha-dzuke-t, (nem találnátok ki: főtt rizs, zöld teával leöntve), majd indulás mulatni. Lovely wife otthon marad... Úticél a KARAOKE-bár! Egy icipici, 4-5 személyes kiskocsmában kötünk ki, ahol vendéglátóm szemmel láthatóan törzsvendég. A csinos és kedves tulajdonos hölgynek bemutatnak, hajlongás, a már ismerős szertartás, kérdezősködés, névjegymutogatás, csodálkozás, stb.

Ezután megiszunk egy pohár sört, és végre kezdődhet a hiper-szuper, elektronikus, automata cigánypotló, vagyis a karaoke!

Egy külön erre a célra rendszeresített zenegép, amelynek repertoárja akár többszáz dal háttérzenéjére is kiterjed, már izgatottan köszörüli hangszóróit, miközben partnerem egyik kezével magához ragadja a sokszorosított szövegkönyvet, másik kezével a mikrofont, és rázendít! Hallgatja a gép, a tulaj hölgy (ő tudja, mi a szokás, a végén meg is tapsolja), hallgatom én, meg a falak. Ja, és magnóra veszik a műsort, visszahallgatják, és én udvarias főhajtással ismerem el, hogy valóban a professzor a legjobb japán karaoke-énekes. Ezután én is bemutathatom, hogy a magyar népdalt is lehet ám énekelni, még ha a gépben a megfelelő dallam nincs is beprogramozva.

Fél óra az egész. A végén csendben meghajlunk, a tulaj hölgy bemutatja kislányát, még búcsúzóul lefényképez egyszer. Taxi jön, és mi elhúzunk. Nincs detoxikáló, nincs tömegverekedés, mentő, rendőr, törés-zúzás, sírás-rívás, csak két pohár sör és egy kupica szake van a számlán, és annak tudata, hogy a legjobb japán karaoke-énekessel mulattam együtt az este.

 

---

 

"TRANSPROTATION HELL" (KÖZLEKEDÉSI POKOL)

Kashimaszenszei, japán tanárom, amúgy ránézésre erősen westernizált egyén: szakállas (!), jól beszél angolul (!), nevet a vicceinken (!). Tanárunk óra közben nevelni is igyekszik minket, nemcsak a nyelvet akarja megtanítani. Hogy a reggelenkénti tokiói közlekedési poklot bemutassa, a következő esetet mesélte el: nyár volt, rekkenő hőség (ismerjük), és millió ember várt a metróra. Látta, hogy egy fiatal férfi éppen megtörölte papírzsebkendőjével a homlokát, amikor a tömeg benyomta a kocsiba. Egy pillanat alatt úgy összenyomták, hogy a karját sem bírta mozdítani, csak az utolsó pillanatban a zsebkendőt még a szájába tudta venni. "És képzeljük, - mondja a szenszei - ez az ember így utazott mozdulatlanul a végállomásig, szájában tartva a papírzsebkendőt!" - És a tanár úr hangja elcsuklik az emlék hatására.

Aki felületesen figyel oda, az vagy egyáltalán nem figyel oda, vagy azonnal elfelejti a történetet - istenem, tömeg van mindenütt, és Tokió erről külön is híres, mi van ebben? Csakhogy Kasima szenszei nem azt mesélte el, hogy valaki a szeme láttára összeesett, meghalt, elvitték a mentők, összetiporták, stb. A történetben a fizikai szenvedés mértéke elhanyagolható volt a lelki szenvedés mellett! És őt, a japánt ez fogta meg annyira, hogy még tanításra is érdemesnek minősítette. Az európai ember lehet, hogy ezt észre sem vette volna! Kezdjük azzal, hogy egy magyar - tisztelet a kivételnek - nagy valószínűséggel a keze fejével vagy az ingujjával törölte volna le az izzadságot. Ha pedig végképp rendes, és papírzsebkendőt húz, egy ilyen szituációban azt egyszerűen elengedte volna, essék le a földre (ha tud...). Ha pedig pillanatnyi elmezavarában, idegességében a szája közé kapta volna mégis, azt 10 másodpercen belül kiköpte volna, vagy addig lökdöste volna embertársait, amíg ki nem szabadítja a kezét, hogy megfoghassa vele a zsebkendőt. De hősünk japán volt, aki nem sértheti meg a világot azzal, hogy a papírt eldobja, és ezzel már zárult is be a csapda.

Megjegyzés: azért nem szentek élnek itt, nehogy félreértsd! Lökdösnek is rendesen. Az eset a bonyolult lelkiéletet példázza, nem pedig a példás viselkedést.

Személyesen a pokolban

Az egész világ meg van győződve a japán vonatközlekedés tökéletes szervezettségéről, pontosságáról, ugyanakkor közlekedési pokolnak is tartják. Nincs itt valami komoly ellentmondás? Mindenkinek ajánlani tudom, próbálja ki egyszer, a személyes tapasztalat sok mindent megmagyaráz.

Szerencsémre én minden nap fél órával azután utazom be az egyetemre, hogy a reggeli csúcsforgalom már lement. Ilyenkor a vonat kényelmes, kellemes, pontos, csak a legjobbakat lehet róla mondani. Egyszer azonban egy órával korábban kellett mennem valahova, pont a csúcsban, és ráadásul gyorsvonattal akartam menni. Azt az utazást soha nem fogom elfelejteni.

Reggel fél 8 körül a szerelvények két percenként mennek át az állomásunkon. Ennél sűrűbben már fizikailag nem is lehetne vonatokat indítani: mire az előző kimegy, a következő érkezését már mondják is be. Ráadásul, ilyenkor minden második-harmadik vonat gyorsvonat. Ráadásul, a gyorsvonatnál is vannak még gyorsabb, ezen kívül szupergyors és különlegesen szupergyors vonatok, aszerint, hogy útjuk során hány állomáson rohannak át megállás nélkül. Nem lehet másképpen: ebben az időben (és az esti csúcsban) valóban olyan sokan utaznak, hogy azt csak így lehet győzni, így is alig. A legtöbb ember pedig gyorsvonatot akar ilyenkor igénybe venni: bizony nem mindegy, hogy pl. kétszer másfél vagy csak kétszer egy-egy órát kell utaznia naponta.

Mivel a vonalakon általában egy sínpár van lefektetve végig, a gyors az olyan állomásokon tud előzni, ahol a peron másik oldalán kitérő sín is van, amire úgy két percre félreállítják az előzőleg érkezett, lassúbb vonatot. Arról, hogy a magasabb fokozatú gyorsok elsőbbséget kapjanak a lassúbbakhoz képest, a menetrend hihetetlenül pontos illesztése gondoskodik. Egyes állomásokon, ahol mind a személy, mind a gyors megáll, a menetrend gyors átszállási lehetőséget biztosít. Befut a személyvonat, és megáll. A szerelvény nyolc, esetenként tíz kocsiból áll, minden kocsin sok ajtó (nem számoltam meg, talán hat lehet). A peronon vonalak vannak felfestve, amelyek az ajtók helyét jelzik, és a vonat úgy áll meg, hogy az ajtók cm-re pontosan a vonalaknál lesznek! A beszállni kívánó utasok pontosan a vonalon, egymás mögött (maguktól, fegyelmezetten ...) sorban állva várakoznak. Az ajtók egyszerre kinyílnak, és 10-15 mp alatt kitódul rajtuk a kiszállni kívánók hada, akik gyors léptekkel elhagyják a peront, a beszállók pedig, nagyjából ugyanezen idő alatt, sorban belépnek. Ezért kell a sorban állás: az ajtó kétoldalán alló sorfal között a kiszállók akadálytalanul haladnak át, tülekedés nem zavarja a mozgást. Benn a kocsiban már komoly versenyfutás, lökdösődés lehet egy-egy üres ülőhelyért, de a vonat eközben már mozoghat is kifelé az állomásról. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy fél percen belül akár ezer ember is ki-beszállhat ily módon.

A személyvonatról gyorsra átszállás még kacifántosabb. Azon az állomáson, ahol én szálltam át, az ajtók helyét fehérrel jelzik a személyvonat, és külön felfestve, kb. fél méterrel arrébb, sárgával a gyorsvonat számára. Már a személyvonatom, amivel érkeztem, is teljesen tele volt, az ülések természetesen mind foglaltak, és az ajtó közelében állva, a tömegben kapaszkodni is alig tudtam. Amikor a vonat az átszállóhelyen megállt, sokan szálltunk ki, a fehér vonalon várakozók pedig beszálltak. Én odaléptem a gyorssal tovább utazni kívánók sárga vonalára (elsőként), miközben a fehéren is újra gyülekezni kezdtek az emberek. Még mindig nem tűnt fel sok furcsaság, talán csak az, hogy a bemondók a szokásosnál is nagyobb hangzavart produkáltak, a peronon pedig rengeteg zöld egyenruhás, fehér kesztyűs vasutas őgyelgett, látszólag céltalanul. Fél perc alatt azonban olyan sor keletkezett mögöttem, hogy kezdtem megrémülni. Hogy fog ennyi ember beférni a kocsiba? Egy perc múlva már jött is be a gyors, erősen lassítva, a hangszórókból áradt a figyelmeztető üzenetek sora. A gyors megállt, és a kocsikísérő csak akkor nyitotta az ajtókat, amikor már mindegyik elé egy-egy zöldruhás odaugrott (elém is egy). Az ajtók kinyíltak, az előttem levő zöldruhás félrelépett az útból, és szertartásos, széles mozdulattal mutatta, hogy lehet beszállni. Én azonban nem mertem mozdulni, mert a lehetőség csak elméleti volt; a gyakorlatban a bejövő vonat már annyira tele volt, hogy a kinyíló ajtón több ember szinte kibuggyant. Egy másodpercig sem tudtam azonban tétovázni, mert egyszer csak igen erős nyomást éreztem hátulról, és belerepültem a kocsiban levő tömegbe! A zöldruhás ugyanis a sor mögé került, és a mögöttem levő, talán tizedik ember hátát olyan erősen nyomta meg, hogy nemcsak őt, hanem az előtte álló egész sort, egyetlen mozdulattal bepréselte a vonatba. A lassan csukódó ajtók között még volt egy kis munkája, hol egy kilógó kart, hol egy lábat kellett még benyomnia. Egy ember kezében aktatáska volt, amit nem tudott szegény beerőszakolni. A zöldruhás egy elegáns mozdulattal kitépte a táskát az illető kezéből, és a záródó ajtók között az emberek közé behajította!

A kocsiban pedig valóban úgy össze voltunk préselve, hogy ha most egy zsebkendő lett volna a számban, az ott is maradt volna. Az emberek néma csendben voltak, nem mozdultak. A mellettem levő csinos fiatal nő összeszorította a száját, és lehunyta a szemét. A vonat elindult, mire az egész tömeg, mint egy massza, előredőlt, de a vezető tudta ezt, és nagyon óvatosan gyorsított. Fékezéskor ugyanez, hátrafelé. A tíz perc vonatút, amit így tettem meg, fárasztóbb volt, mint hat óra a sinkanzenen Fukuokáig.

Személykocsi-reklám

A TV-ben villódzó millió reklám egyike idevág: döbbenetesen hatásos ugyanis. Néma csenddel indul, egy gyönyörű szép lány, hosszú fekete hajjal, síma, egyszínű háttér előtt állva, némi mélabúval a homlokán, szándékoltan lassú mozdulattal felemeli lehajtott fejét, és csendesen megszólal: "Egy ilyen autót..." Abban a pillantban iszonyatos embertömeg tódul be a színre, a szegény lány teljesen összepréselődik, hirtelen összecsapódik előtte egy metróajtó, és ő, miközben kétségbeesetten szabadulni igyekezvén, nekifeszíti két kezét az ajtóknak, az utolsó szót már sikoltja: "...akarok!" - és hirtelen kizúg a vonattal a színről. Lágy, megnyugtató zene hangzik fel, árnyas erdei úton gördül az álomkocsi, és halk szó kezdi ecsetelni az autó nagyszerűségét. Az egész hatása döbbenetes, túlságosan is. Ugyanis a reklámot már legalább tízszer láttam, de a sikoltás hatására mindig megakadt a lélegzetem, és nem sikerült elkapnom, milyen márkáról is van szó tulajdonképpen...

  

NÉVADÁS PANDÁÉKNÁL AVAGY MIÉRT NEHÉZ A JAPÁN IRÁS

"Ez nekem kínaiul van" - szoktuk mondani gyakran, ha valami egészen érthetetlen, megfejthetetlen dologgal találkozunk. A kínai nyelv, és különösen a kínai írás a magyar ember számára a titokzatosság, érthetetlenség, idegenség jelképe.

Ami az írást illeti, kínai helyett nyugodtan mondhatnánk japánt is, mivel a japánok írásukat első formájukban a kínaiaktól vették át. Méghozzá jó régen, még a VII. és IX. század közötti időkben, és a kínai írásjeleket (japánul kanjikat) azóta is használják. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kínaiak és a japánok azonnal el tudják olvasni egymás írását, ha a beszált nyelvük különbözik is. Ez a hiedelem azon a tényen alapul, hogy a kínai írás képírás, fogalomírás, minden jelnek jelentése van, amit a kimondott szóalak ismerete nélkül is meg lehet érteni. Ez elvileg igaz is, azonban a bonyolultabb fogalmakat már több jel egymás mellé írásával fejezik ki, és ezek összeolvasása más-más jelentést ad a jeleknek. Ebben viszont az élő nyelv rugalmassága egészen eltérő eredményekre vezet. Az egyik tipikus példa, ami egy kínai-japán fordításban mulatságos félreértésekre adhat okot, a következő: ha leírjuk a kéz jelét, és mellé a papír jelét, akkor ezt a kombinációt bármelyik japán habozás nélkül levélnek fogja olvasni, míg ugyanezt egy kínai WC-papírnak! De az például kínai és japán számára is egyértelmű, hogy ha a fa jelét háromszor írjuk le, az így kapott új jel jelentése erdő ("sok fa"). Hogy a képi logika azonban egészen más, mint a matematikai, arra jó példa: ha a nő jelét háromszorozzuk meg, furcs módon az eredmény: lárma!

Számos kandzsi alakja egyszerűsödött, a II. világháború után tudatosan mindkét országban végre is hajtottak egy-egy írásreformot, de az így kapott egyszerűsített alakok nem egészen egyformák. A japán kormány ráadásul meghatározta azt a 2000 írásjelet, amelyek kizárólagos használata kötelező a hivatalos dokumentumokban, az iskolákban, a névválasztásnál, és talán a szűkebb szaknyelvet és az irodalmat kivéve, mindenütt. Kínában viszont még ma is 5000-8000 jelet kell megtanulni egy középiskolai végzettséghez. Bizony, sok kandzsira mondhatják a japánok is, hogy "ez nekem kínaiul van".

Van viszont, ami a kínaiaknak van japánul. A japán nyelvben a helyzetet ugyanis bonyolítja az is, hogy a kínai írásjelek mellett még a X. században két különböző fonetikus (szótag)írásmódot is kifejlesztettek, a hiraganaés a katakanaábécét. A japán írás tehát úgy néz ki, hogy a kandzsival jelölt főnevek, melléknevek, igetövek után hiraganával illesztik a ragokat, toldalékokat, a katakanát pedig leggtöbbször az idegen, főleg angol szavak, nevek átírására használják.

A japán nyelv bonyolultságához még egy dolog hozzájárul. Egy-egy kandzsit nemcsak egyféleképpen lehet kiolvasni, hanem többféleképpen is! Ennek a történeti oka az, hogy a kínai írásjelek átvételekor gyakran japánosították azok kínai kiejtését is, esetleg nem is egyféleképpen, ugyanakkor a jelentésüknek megfelelő japán nyelvű szóalakot is megtartották. Egy-egy jelösszetételben pedig az alkotó jelek jelentése szabja meg, hogyan kell őket kiolvasni... Mindennek a tetejébe még a dolog fordítottja is áll, a csupán 46 alapszótagból álló nyelvben egy-egy szótag sok jelentést hordoz, és ezért sokféle kandzsival is le lehet írni!

A be nem avatott külföldi, ha Japánba érkezik, és természetesen nem kínai vagy koreai az illető, meglátva az írást, egyszerűen letaglózva érzi magát. Nem tudja elolvasni még a legszükségesebbeket, az utca- és városneveket, a vonatállomások, boltok feliratait sem. Nem tudja, melyik a férfi és melyik a női mosdó, melyik a bank, a posta. Szerencsére most már Japánban is egyre több helyen megjelenik a japán szavak angol átírása (is). Most már a külföldinek csupán azt kell megjegyeznie, hogy pl.  Futakotamagavaenállomáson kell leszállnia az állomáson, és minden megállóban, az ablakon kilesve, lázasan kell keresnie azt a kicsiny táblácskát, amire ez a név angolul is fel van írva. Ha pedig az illető veszi a féradságot, és megtanulja a 46 hiraganát és ugyanennyi katakanát, akkor már az élelmiszerboltban az áruk feliratai között is így-úgy el tud igazodni. Hiszen a japánok, ha az elenyésző számú külföldire (akiknek a többsége ráadásul a kínai írást ismerő ázsiai) nem is gondolnak, de saját gyermekeik olvasási színvonalát figyelembe kell venniök. Egy első osztályos iskolás a hiraganát, katakanát, és "csak" kb. 70 kandzsit tanul meg, és egy harmadik osztályt végzett is "csak" kb. 400-at tud. "Hogyan olvasnak hát ezek a csemeték?" - vetődhet fel azonnal a kérdés. A válasz meglepően egyszerű. A japánok kitalálták a furiganát is! Nem, nem kell megrémülni, ez nem egy újabb ábécé! Ez a neve azoknak az icipici hiraganáknak, amiket a gyerekkönyvekben és sok felnőtt könyvben is a kandzsik fölé írnak, hogy jelezzék, hogyan kell őket kiolvasni. Egyébként a várható olvasóközönség életkora határozza meg amúgy is, milyen kandzsikat használnak, a maradék szókészletet eleve hiraganával írják le.

"Ha pedig mindent le lehet írni hiraganával is, akkor mire jó ez az egész?" - Tette fel a kérdést német professzor ismerősünk, amerikai háziasszony barátnőm, férjem ösztöndíjas magyar kollégája. Rajtuk kívül még számos szenvedő külföldi teszi fel nap mint nap ugyanezt a kérdést. Sőt, még egy neves (amerikai) japánszakértő tollából is olvashattam azt a feltételezést, hogy ha véletlenül 1300 évvel ezelőtt Japán nem az akkor oly gazdag és tekintélyes Kína szomszédja, és egy latinhoz hasonló fonetkius ábécét vesz át a képírás helyett, akkor ma nem kellene a külföldieknek kínlódniuk, mivel egy ilyen írás a japán nyelv természetéhez sokkal jobban illeszkedne. Igen ám, de végül is tény, hogy vagy ezer éve már, hogy a japánok megalkották a maguk fonetikus ábécéit, mégsem dobták el a kínai írásjeleket sem. Sőt, ezek mélyen beépültek az egész nép kulturájába, életvitelébe. Mi, magyarok ezt elég könnyen be is láthatjuk. Mielőtt rosszalló megjegyzéseket tennénk arra, hogy miért nem térnek át a világ népességének egyötödét kitevő kínaiak és japánok a kandzsiról a latin ábécére, gondolkodjunk el azon, hogy miért nem teszünk mi erőfeszítéseket arra, hogy megszabaduljon a csak nálunk használatos hosszú ő-től és ű-től, vagy az ly és a j kettősségének értelmetlen nyűgétől?

A japán tanulók az egyetemi felvételiig rengeteg energiát fordítanak a kínai írásjelek elsajátítására. Legtöbben különórákon is gyötrik magukat, amíg megtanulják a szükséges mennyiségű kandzsit. Később sem egyszerű az életük. Levélíráshoz például, még művelt, egyetemet végzett emberek is szégyenkezés nélkül használják a kandzsiszótárt, hogy kinézzenek belőle egy-egy elfelejtett, ritkán használt írásjelet. Mégsem hallottam soha, senkitől még véletlenül sem, hogy fölöslegesnek, tehernek éreznék oly bonyoult írásukat. Az írás-olvasást ambícionáló anyukák már óvodás gyerekeiket is tanítgatják, és legtöbbjük már ismeri a hiraganát, amikor iskolába megy.

 

---

 

Az írásjeleknek nemcsak olvasott hangalakjuk, hanem saját képi jelentésük is van. Például egymás mellé írhatunk három kandzsit, amelyek közül az első, a nagyszótár tanúsága szerint, néha úgy olvasandó, hogy kjó, néha pedig han, és első jelentése: "zűrzavar". Második jelentése: "Magyarország", ha a mögötte álló két másik jellel együtt olvassák ki, mert így kapják vissza vele a Hangari szónak megfelelő hangalakot.

Legjobban azonban talán a névadás tükrözi annak a fontosságát, hogy a jeleknek képi jelentásük is van.

Panda bébi született a tokiói állatkertben. Az első hetekben 110 ezer levél érkezett, a bébi sorsát szívükön viselő japánok összesen 10 ezer féle különböző névjavaslatot küldtek. Az állatkert illetékesei 6 nevezetes hölgyből álló különleges névadó bizottségot hívtak életre. A tagok: a japán miniszterelnök felesége, a tokiói kínai nagykövet neje (a pandabébi szülei kínai származásúak), a tokiói polgármester felesége, egy neves TV személyiség, egy híres írónő, valamint egy olimpiai érmet nyert sportoló volt. A hölgyek hosszas töprengés után a Yuyunevet adományozták a pandamacinak. Döntésüket azzal indokolták, hogy a nevet leíró kínai írásjelek jelentése örökkévalóság és nyugalom, amely, remélik, az eljövendő időszakban Japán és Kína sokáig hányatott viszonyát jellemezni fogja. Mellesleg, persze, a név jól hangzik egy pandagyerek esetében.

Embergyereknél a névadás szintén komoly körültekintést igényel. A névnek illeszkednie kell a vezetéknév kandzsijaihoz, és ebben is elsődleges azok jelentése. De a hagyományok szerint a keresztnév képi jelentésének illenie kell a gyermekhez, a születés körülményeihez is. Gyakran komoly (vallási) szakemberek adnak tanácsot a bizonytalan szülőknek, hogy gyermekük tervezett keresztnevének hangalakjához melyik kandzsi hozza a gyerek életében majd a legnagyobb szerencsét. Rossz, kellemetlen jelentésű írásjel névként eleve szóba sem jöhet.

Miklós fiúnkat itt Japánban mindenki Mikinek hívja, ami ismeert japán keresztnév is. Megkértem barátnőmet, írja le nekem a MIKI nevet kandzsival, "nevezze el" fiamat. Válaszul csak a leggyakoribb 7 írásjelet írta le a mi szótagra, és további 20-at (még mindig a leggyakoribbakat) a ki szótagra. A mi jelenthet szépséget, termést, jövőt, kedvességet, a ki pedig lehet nagy fa, terv, élvezet, alap, hercegnő, idő, remény, jó lehetőség, vagy akár teknősbéka is. A szép hercegnő nyilván fiú esetében nem jöhet szóba, de fiam választhat például a jövendő nagy fa, a szép remény vagy a termés és élvezet között.

A Miki azonban lehet családnév is. Ennek is több szokásos változata van, és ezek mások, mint a keresztnév esetében. Bonyolult? De még mennyire! A japánoknak azonban életelmük ez. Nem véletlen, hogy bemutatkozáskor a nyomtatott névkártya szertartásos átadása olyan fontos dolog itt. Az ismerkedés első pillanatától ízlelgetik, kóstolgatják egymás nevének kandzsijait, azok jelentését.

Kis összejövetelünkön a szertartásos bemutatkozásnál kiderült, hogy két Hiroko is tartózkodik körünkben. Természetesen azonnal lelkesen rajzolni kezdték ujjuk hegyével az alacsony asztalka lapjára a szemmel nem látható, de számukra mégis olyan sokat mondó vonalkákat. Ó, magától értetődően, egészen más kandzsival írta nevét egyikük, mint a másikuk.

Van, hogy lánynak általában fiúknál megszokott nevet adnak. Nemcsak Hirohito császár fiúunokáját hívják Aya-nak, hanem a házbeli óvodás korú lányok egyikének is ez a neve. Igen, mindenki kitalálhatja: a nevüket leíró kandzsik egészen különbözőek.

Akita szan elmesélte, hogyan adta a ritka Michiru nevet kislányának, amely inkább fiúnévnek hangzik. Családnevüket nagyon bonyolult jelekkel kell leírni, nehéz kiolvasni. Ezért döntöttek úgy a szülők, hogy a keresztnév viszont legyen egészen egyszerű, olyan, amit kizárólag egyféleképpen lehet kiolvasni. Az Akita család névtábláján egyébként ott ékeskedik nevük szótagírással is. A postás, újságos így mindjárt tudja, hogy jó helyen jár.

Mivel a névadás bonyolult, és sokféle körülményt kell figyelembe venni, sokan a baba megszületését még nem várják kész nevekkel. Ez nem is szükséges, a törvény szerint 14 napjuk van a névadásra. Az alattunk lakó Asano család nem is várt ilyen sokáig. Haarmadik kisbabájuk születése után már a 9. napon ragyogva közölték: "megvan a név!" Igaz, hogy ehhez közben több hosszas távolsági telefonbeszélgetést kellett lebonyolítani, mert az apa a szülés idején éppen Amerikában tartózkodott...

Bemutatkozáskor még csak hagyján, hogy elmagyarázzák az emberek a nevüket. De hivatalos helyen már ez nem nagyon megy. Például egy kórházi rendelőben, ahol többszéz ember is megfordul naponta, hogyan is szólítaná be a nővér a betegeket név szerint, ha nem az űrlapra kandzsival beírt nevük fölött jelölt kiejtési "puska" segítségével. Erre minden űrlapon külön rubrika szolgál.

Régen, az írógépek előtti korszakban a kézírásnak is nagy jelentősége volt. A kandzsit eredetileg ecsettel írták, és szigorú szabályok vonatkoznak a jelet alkotó vonalak leírásának sorrendjére, irányára, vastagságára, az ecset tartására, vonalvezetésére. Van, amikor a vonal felülről lefelé halad, van, amikor alulról felfelé. Van, amikor a vége elvékonyodik, van, amikor vastagodik. A kalligráfia (ecset-írás), japán nevén suji művésze egy vastag ecsettel legalább 20-féle vonalvastagságot tud produkálni. A sudzsi harmadik osztálytól kötelező tantárgy az általános iskolákban. A gyerekeknek speciális festőkészletük van hozzá. Sok gyerek különórán is tanulja az írás művészetét.

- A sudzsi, azon kívül, hogy a gyerek megtanul szépen írni, fegyelemre, kitartásra, elmélyültségre is tanít. - magyarázta ismerősöm arra a kérdésemre, ugyan miért olyan fontos, hogy a gyerek olyan kiválóan írjon ecsettel és tussal a golyóstoll, rosttoll korában. - Különben is, a kézírás a jellem tükre - tette még hozzá.

A gyönyörűséges régi kézírásokat múzeumban állítják ki, egyik ismerősöm pedig megilletődötten mutatta nekem azt a faliképet, amely nem állt másból, mint egy néhány soros versből, amelyet 82 éves édesanyja nem sokkal halála előtt saját kezével festett.

Változott a kandzsi, egyszerűsödött is, de jelentősége nem csökkent. A gyerekek az iskolában szorgalmasan tanulják, gyakorolják, hiszen tudják, hogy továbbtanulásuk, egész jövőjük függ az írásjelek ismeretétől. A modern kor követelményei azonban új kihívást jelentettek a kínai írásjelek használói számára. Az egyre nagyobb menynyiségű írnivaló, sajtótermék, könyv, újság előállítása kézzel eírott szövegek formájában elképzelhetetlen. Az olyan nyomdai szedőgépek, vagy akár csak asztali írógépek, amelyekben legalább 2000 jel közül lehet választani, nagyok, nehézkesek, lassúak, és kezelésük speciális gyakorlatot követel. Ismét a régi probléma merült fel: lehet, hogy mégis csak át kellene térni valami egyszerűbb, fonetikus ábécére. Hacsak... és Japánban, az elektronika szédületes fejlődésének hazájában megtalálták a megoldást! Egymás után hozták létre az egyre nagyobb teljesítmányű számítógépeket, amelyek igen sok kandzsit tudnak megjegyezni memóriájukban; a nyomtatókat, amelyek egyre gyorsabban és egyre szebben nyomják ki a szövegeket; és végül ezek írógépméretű kombinációját, a hordozható szövegszerkesztőgépet. Ezek kezelése olyan egyszerű, hogy akármilyen bonyolult írásjeleket tartalmazó szöveget az európai írógép használati sebességénél nem lényegesen hosszabb idő alatt le lehet vele írni. A dolog trükkje az, hogy a kívánt szöveget fonetikusan kell begépelni, a gép pedig a képernyőre kiírja a kiejtésnek megfelelő lehetséges jelalakokat, amelyek közül egy gombnyomással ki lehet választani az adott szövegbe illőt. Mivel pedig lemezes tárolóegység is be van építve a gépbe, a szerkesztett szöveget meg is lehet jegyeztetni vele, majd később tetszés szerinti példányszámban kinyomtatni. Egyszerűen egy mindenki számára elérhető nyomda ez, ráadásul egy havi japán átlagfizetésnél alacsonyabb áron. A kandzsi ezzel meg lett mentve. Bár, akadnak kételkedők (természetesen külföldiek), akik szerint éppen ez a masina lesz a kandzsi végzete, mert most már senki nem fogja rendesen megtanulni a kézzel való írást. A dolog hasonlatos ahhoz a gondhoz, hogy megtanulnak-e számolni a gyerekek, ha túl korán kerül a kezükbe egy számológép. A japán szülők azonban nem látszanak idegesnek, hanem továbbra is nagy műgonddal választják ki azokat a kandzsikat, amivel újszülött gyerekük nevét le akarják írni. Ha pedig ez megvan, akkor előveszik a szövegszerkesztőgépet, hogy gyönyörű, rajzos értesítőket nyomtassanak vele barátaik, ismerőseik számára, közölvén velük az örömhírt, ha kell, akár többszáz példányban is.