1. A szerelmes róka

Egyszer, úgy szürkület tájt, Kiotóban, a Szuzaku úton ballagott egy férfi, amikor találkozott egy rendkívül szép nővel. Olyan boldognak látszott, hogy emberünknek megengedte, hogy szóba elegyedjék vele. Ezek után még vonzóbbnak találta. Eleinte nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy kihagyja ezt a lehetőséget, végül annyi édes semmiséget suttogott a hölgy fülébe, hogy hamarosan beleszeretett.

  A nő megpróbálta lecsillapítani.

  - Most már eléggé messze mentünk – mondta -, én is nagyon szeretnék továbbmenni! Meg kell tudnod azonban, hogy ha nem hagyjuk abba, meg fogsz halni.

  A férfi túl izgatott volt ahhoz, hogy szavaira figyeljen, és addig erőltette, míg végül a nő engedte.

  -  Tényleg nem tudlak elutasítani – mondta -, mert annyira ragaszkodsz hozzám. Nos, legyen. Megteszem amit kívánsz, és én fogok helyetted meghalni. Ha ki akarod mutatni az irántam érzett háládat, másold le a Lótusz szútrát, és ajánld nekem.

  A férfi egy pillanatra sem vette komolyan a nő szavait, és végül kielégítette a vágyait. Egész éjjel egymás karjaiban pihentek és csevegtek, mint a régi szerelmesek. Hajnalban felkelt a nő, és elkérte a férfitól a legyezőjét.

  - Eljött az ideje annak, amit megmondtam, helyetted fogok meghalni. Ha bizonyítékra van szükséged, menj a palotába, és nézz körül a Butoku-csarnokba – szólt, majd távozott.

  El is ment a férfi nappal a Butoku-csarnokba, ahol egy halott rókát talált, arcán a legyezőjével. Nagyon sajnálta. Miután lemásolta a Lótusz szútrát, minden hetedik napon a róka lelkének ajánlotta. A negyvenkilencedik nap éjjelén azt álmodta, hogy meglátogatta a nő, körülötte angyalok voltak, és azt mondta neki, hogy hála a Tan erejének, a Tóri-mennyországban fog újjászületni.

2. Tengeri ördögök

1171 hetedik hónapjának nyolcadik napján egy hajó sodródott a part felé Oki szigeténél Izu tartományban. A szigetlakók biztosak voltak abban, hogy a vihar sodora ki, és elmentek, hogy megnézzék.

  A hajó a part mentén vitorlázott, a parttól úgy hetven-nyolcvan méterre. Ahogy a sziget lakói figyelték a hajót, a fedélzeten lévő ördögök köteleket engedtek le, és hozzákötötték mind a négy oldalán a tenger fenekén lévő sziklához. Ezután nyolc ördög beleugrott a tengerbe, és rövidesen felbukkantak a parton. A sziget lakói étellel és köles borral kínálták őket. Az ördögök egyetlen szó nélkül láttak neki, és úgy ettek-ittak, mint a lovak.

Magasabbak voltak nyolc-kilenc lábnál, a fejüket bozontos haj borította. A testük feketés volt és szőrtelen, a szemük pedig kerek, mint a majmoké. Eltekintve valamelyes tengeri növénytől, amit a derekuk körül viseltek, meztelenek voltak, de mindenféle ábra volt ráfestve a bőrükre, melyek köré keretet is rajzoltak. Mindegyiküknél jó hosszú bot volt.

Egy ördög megkérte az egyik szigetlakót, hogy mutassa meg az íjat és a nyilat. Amikor ő tétovázott, felkapta a botját és egyetlen csapással megölte. Ezután összevertek még vagy nyolc embert, akik közül négyen meghaltak, míg négy, ha sebesülten is, de életben maradt. Ezután tüzet okádtak az ördögök. A sziget lakói pedig arra gondolva, hogy mindüket meg akarják ölni, előszedték az íjakat és a nyilakat, melyek a szentélyük istenéi voltak, és felkészültek a védekezésre. Ekkor az ördögök visszaúsztak a víz alatt a hajójukra, majd elvitorláztak a szél ellenében.

  A tizedik hónap tizennegyedik napján jelentés érkezett az eseményről a tartomány kormányzóságához egy selyemövvel együtt, melyet az egyik ördög ejtett el. Azt mondják, hogy a selyemöv még mindig a Szandzsúszangendónak, Kiotói híres templomának a kincstárában található.

3. A festett ló

Kanaoka, a festő sok képet készített a visszavonult császár, Uda palotájában, melyek közül a legsikerültebb egy falra festett ló volt. Ez a ló minden éjjel lejött a falról, és lelegelte a szomszédok földjét. Senki el nem tudta képzelni, hogy mi történik, míg valaki észre nem vette, hogy friss sár van a festett ló patáin. Kanaoka azonnal lekaparta a ló szemeit. Ettől kezdve semmi sem garázdálkodott a szomszédok földjén.

4. Ifjú vágy

Élt Ovari tartományban egy fiatal lány, úgy tizenegy-tizenkét éves lehetett. Éppen kint volt a mező szénát gyűjteni, amikor az egyik közeli földön dolgozó paraszt észrevette, hogy a földön fekszik. Úgy gondolta, meg kellene nézni, mi is történt. Egy másfél méteres kígyó készült a lányra rátekeredni. Futott a paraszt a kapájáért, hogy elűzze a kígyót, amely már nagyon közel volt a lány fejéhez. Ekkor hirtelen visszahúzódott, majd eltűnt a kígyó. Amikor a paraszt visszatért, a lány öntudatlanul hevert. Sokáig kellett szólongatnia, míg magához tért, és meg tudta tőle kérdezni, mi is történt.

  - Egy gyönyörű, jóképű fiú volt itt – szólt. – Azt mondta, feküdjek le, mire én engedelmeskedtem. Mindent megettem volna, amire kért, de ekkor megijedt valamitől, és elfutott.

  Meg akarta tudni a paraszt, hogy visel-e amulettet, mire azt válaszolta a lány, hogy nem, de a paraszt keresett rajta valami hasonlót. Végül rájött, hogy a lány olyan papírral kötötte fel a haját, amelyen Szonsó varázsszövege volt olvasható.

  Mindez az 1260-as vagy az 1270-es évek elején történt.

5.Egy szeretett feleség, egy íj, egy fehér madár

Volt egyszer egy férfinak egy szép felesége, akit nagyon szeretett. Egy éjjel, ahogy egymás mellett aludtak, azt álmodta, hogy ezt mondja neki a felesége:

  - Miután ennyi ideje együtt vagyunk, én elmegyek messzire, és nem fogsz többé látni. De itt hagyok neked valamit, ami rám emlékeztet. Szeresd őt helyettem!

  Amikor a férj felébredt, nagyon zaklatott volt. Valóban elment a felesége. Ez katasztrófa volt. A párnáján egy íjat talált, ami korábban nem volt ott. Bizonyára ez az az emlék, amelyről beszélt. Vissza jön még valaha? Csak várt, várt, de az asszony sohasem tért vissza.

  Mennyire hiányzott! És az íj? Azt gondolta, bizonyára valami álcázott démon, ezért félt tőle. De végül úgy gondolta, nincs veszteni valója, így kezdte magánál tartani, mint olyan dolgot, ami a feleségére emlékezteti.

  Teltek-múltak a hónapok. Egy nap az íj hirtelen fehér madárrá változott, majd elrepült dél felé.

A férfi nagyon meglepődött, és követte, amerre elsuhant a felhők között. Amikor Kii tartományba érkezett, a madár emberré vált.

  „Épp ahogyan gondoltam! – mondta magában a férfi. – Ez nem volt egy közönséges íj, ez valami másnak volt az elvarázsolt formája.”

   Ezután hazaindult, és egész úton erről a különös dologról énekelt.

6. A szirup

Egy hegyi templom fukar, idős szerzetese készített egy csomó édes szirupot, aminek jó részét maga nyakalta be, majd gondosan feltette a köcsögöt a polcra. Kis tanítványának pedig nem hogy egy csöppet sem adott, de még figyelmeztette is, hogy ne igyék belőle, mert a mérgező anyag megölheti.

  A fiút gyötörte a kíváncsiság, hogy ő is ihasson belőle, és egy nap, amikor a mestere nem volt bent, levette a köcsögöt a polcról. Sajnos kilöttyintett valamennyit a köpenyére és a hajára, de ez nem vette el a kedvét attól, hogy jó néhány kortyot húzzon belőle. Ahogy végzett, szilánkosra zúzta a mestere értékes korsóját az egyik kinti sziklán.

  Amikor visszatért a szerzetes, ott találta a fiút, amint olyan keservesen sírt, mint akinek a szíve szakadt meg.

  - Mi történt? – kérdezte a mester.

  - A korsód! – zokogta a fiú. – Véletlenül eltörtem a jó kis korsódat, és most nem tudom, hogy mit fogsz velem tenni, ezért úgy határoztam, hogy inkább a halál, és jót húztam a maradék anyagból, amiről azt mondtad, hogy méreg, de nem hat. Megpróbáltam rákenni a köpenyemre és a hajamra, és mégsem haltam meg!

  A szerzetesnek semmi sem maradt a szirupjából, emellett elvesztette az értékes korsóját is. Micsoda okos fiú! Semmi kétség, nagy tudós lesz belőle.

7. A nagy kedvesség

Az országon járvány söpört végig, ami rettenetes köhögést okozott, és elkapta mindenki, a paraszttól a császárig.

  Egy szakács, aki befejezte a munkáját a munkaadója konyhájában, késő este hazaindult, miután a háznép nyugovóra tért.  A kapuban egy dölyfös, félelmet keltő úrral találkozott, aki piros köpenyt, és hivatali fejfedőt viselt. A szakácsnyak fogalma sem volt, ki lehet, de miután az öltözékét látva kétsége sem támadt az idegen rangját illetően, letérdelt és meghajolt.

  - Tudod, ki vagyok? – kérdezte az úr.

  - Nem tudom, uram.

  - Én voltam valamikor a főtanácsadó, a nevem Ban no Josio, és száműzetésben haltam meg Ijo tartományban. Azután én lettem a dögvész és a betegség istene. Merényletet követtem el őfelsége ellen, és megkaptam a jogos büntetésem. De nagy hálával tartozom az országomnak azért a kegyért, amit élveztem, amíg az udvarnál szolgáltam, és amikor kiderült, hogy az idén olyan járvány pusztít majd, ami mindenkit megölt, én kértem, legyen helyette köhögési járvány. Ezért van, hogy mindenkit levert a lábáról a köhögés. Azért vártalak itt, mert azt akarom, hogy tudasd ezt az emberekkel. Ne félj! – fejezte be, és eltűnt.

  A szakács pedig félelemtől gyötörve folytatta az útját, és elmondta mindenkinek, amit látott és hallott. Így tudták meg az emberek, hogy Ban no Josio most a dögvész istene.

  De miért a szakácsot választotta ki Ban arra, hogy beszéljen? Bárki mást kiválaszthatott volna. Semmi kétség, bizonyára meg volt ár a jó oka.

8. Az arckép

Kazan, a visszavonult császár olyan sokat gondolt a tiszteletre méltó Sókura, hogy magával vitt egyszer egy festőt a Sosa-hegyre. Úgy tervezték, hogy a festő elrejtőzik egy olyan helyre, ahonnan jól láthatja a szent embert, majd fest egy arcképet róla, amíg Kazan beszélget vele. Ahogy nekikezdett, felmordult a hegy, és megremegett, mintegy válaszként. A meglepett Kazan, azonnal rájött, miért. Be is vallotta Sókunak a tervét, és még jobban tisztelte, mint azelőtt.

  A festő viszont, semmibe véve az utasítást, pöttyentett még néhány szeplőt Sóku arcképére. Erre újabb remegés rázta meg a hegyet, amitől majdnem kiesett a kezéből az ecset, és rácsöppent néhány csepp festék az arcképre.  Mindenki meglepetésére a festékcseppek éppen a szeplőkre hullottak.

  A kép még mindig a Sosa-hegy kincstárában található.

9. Egy kis üveg könny

Heicsú, a nagy szoknyavadász mindig kész volt arra, hogy drámai hangulatú zokogásba kezdjen, ha elutasították, még akkor is, ha igazán nem is érdekelte annyira a nő; mindig úgy ment udvarolni, hogy egy kis üveg vizet rejtett a ruhája ujjába azért, hogy könnyeket tudjon színlelni, és be tudja nedvesíteni a ruhája ujját, ha szükség volt rá.

  Egy nap Heicsú felesége észrevette, hogy férje nagy titokban föltesz valamit a házuk egyik gerendájára, és amikor az ura legközelebb elment hazulról, levette. Egy kis üveg víz volt és egy kis csomag száraz virágbimbó, amit akkor rágnak az emberek, ha azt akarják, hogy kellemetlen szagú leheletük kellemessé váljék. Kiürítette az üveget, majd megtöltötte fekete tussal, a bimbókat pedig egérürülékkel cserélte ki. Ezután visszatett mindent a gerendára.

  Egy éjjel Heicsú útnak indult, mint rendesen. De hajnalban nagyon savanyú képpel tért haza, és köpködött, mint a záporeső, mielőtt bekászálódott az ágyba.

  - Biztos valami gonosz szellem űzött velem rossz tréfát – motyogta.

Nappal vette észre, hogy fekete ruhája egyik ujja. Ezután belenézett a tükörbe. Egy foltos, fekete arc nézett vele farkasszemet, melynek sötétjéből csak két szem villogott ki. Ezután megvizsgálta a kis üveget. Hát igen, tus volt benne; és az egérürüléket is felismerte, amikor egy darabot a kezébe vett.

  Mélységesen megszégyenült, felhagyott a hamis sírással, és virágbimbókat sem rágott többé.

10. A sokkezű Buddha

1278 nyarán járvány söpört végig az ország keleti részé, és sok ember meghalt. Egy fiú is elkapta a betegséget. Ágyában fekve azt kiáltozta, hogy több gyerek gyötörte, és arról panaszkodott, hogy pocsékul érzi magát.  Jó néhány szerzetes elkántálta neki az Ezerkarú Kannon védőszövegét. Amikor huszonegyedik alkalommal ismételték, a fiú felkiáltott:

  - Egy sokkezű Buddha jött kia a templomból, és fejbe csapta azokat a gyerekeket! Azok pedig észak felé futottak, mérgesek voltak és kiabáltak. A Buddha elűzte őket!

  Ezután meggyógyult.

  A saját szemmel láttam.

Forrás: Japán regék és mondák