A japánok ajándékozási szokásai is eléggé eltérőek. Nagyon szeretnek ajándékot adni egymásnak, főleg nyáron (ochugen) és télen az év végén (oseibo).

A karácsony és az egyéb ünnepek sokkal bensőségesebbek ajándék szempontjából. A félévenkénti ajándékvásárlás viszont társadalmi kötelezettség, és mindenki rengeteget aggódik amiatt, hogy megtalálja a megfelelő ajándékot, amellyel kifejezhetik tanáraik, mestereik és idősebb kollégáik iránt érzett hálájukat és szeretetüket. Régebben az emberek úgy adták át ezeket az ajándékokat, hogy váratlanul meglátogatták egymást, aztán órákig hajlongtak a kapuban. Ma már az áruházak csomagküldő szolgálatát veszik igénybe. Az ilyenkor küldhető ajándék természetét bonyolult követelményrendszer határozza meg. A gesztus inkább formai, semmint tartalmi, így aztán az ajándék nem lehet túl személyes. Nem szabad kiderülnie, hogy mennyire ismerjük az ajándékozott személyiségét, és saját magunkról sem lehet árulkodó; a reprezentációs célból egymást megajándékozó vállalatvezetők esetében mindez kétszeresen is igaz. Az ajándék nem lehet se túl különleges, se túl eredeti, se túl speciális. A lényeg a használhatóság. Japánban a zöldség és a gyümölcs is ínyencségnek számít, a szín, a forma és a csillogás fontosabb, mint az íz. Ezekben az időszakokban, szinte teljesen kiürülnek a nagyáruházak polcai. Általában minden áruháznak van csomagküldő részlege, ahol asztal mellett ülve beszélhetjük meg, hogy mit hova küldjenek. A legfontosabb dolog a csomagolás. A „kicsit spórolós” emberek számára lehetőség van arra is, hogy utcai árusoktól vegyék meg a tekintélyes áruházak csomagolópapírjait és egy kis munkával értékesebbé varázsolják. (Két kiló Mitsukoshi papírba csomagolt vaj többet ér, mint egy sima papírzacskóba csomagolt aranyóra.)

Az ajándékot hagyományosan nem illik az ajándékozó szeme láttára kibontani. Ha így tennének, akkor fenn állna annak a veszélye, hogy olyan gesztust tennének elárulva magukat, hogy nem épp ez az ajándék, amelyre vágytak. Az ilyen árulkodó gesztus borzasztó szégyen lenne, ezért még a lehetősége is kerülendő. Ajándékot nem elfogadni rettentő udvariatlanság, még akkor sem illik ilyesmit tenni, ha már tényleg elegünk van a konzervsonkából, és tudjuk, hogy ismét azt fogunk kapni. A lekötelezettség fogalmának egyenes következménye, hogy a japánok mindig többre becsülik az ajándékot a valós értékénél, így aztán értékesebb ajándékkal fogják viszonozni. Bizony, egymás megajándékozása könnyen végtelen adok-kapokká fajulhat, melynek során a felek egyre elegánsabban becsomagolt és egyre értékesebb ajándékokkal bombázzák egymást. Az ilyesmit úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha eleve senkit se kötelezünk le azzal, hogy ajándékot adunk neki.

Forrás: Sahoko Kaji, Noriko Hama és Jonathan Rice
Miért nem bírjuk a japánokat?